Életünk során ekerülhetetlen, hogy emberekkel sodorjon össze a szél minket. Valamikor ez jó is lehet, de rossz is (bár lehet csak felfogás kérdése az egész). Egy bizonyos kezdek, rájönni, hogy mindenkitől lehet tanulni valami újat, olyan embertől tanulhatsz meg szeretni újra, akinek van elég problémája az életével, mégis nyíltan vállalja azt és keresi, hogyan vállhatna szerethetővé. Csak ezzel az a gond, hogy amíg magunkkat nem szeretjük, hogyan várhatjuk el mástól, hogy szeressen minket... Emellett olyan "barátok" által sodródhatsz hatalmas bajba, akiről azt gondoltad, hogy sosem lesz nézeteltérésetek, nemhogy még komolyabb rendészeti ügyetek...
A barátok elenségekké, ellenfelekké válhatnak, olyan lányba szerethetsz bele pillanatok alatt, akiket hasonló rigmusokkal írtál volna le még pár évven, hónappal ezelőtt - soha még bottal se - mert találtálk valami számodra súlyos hibát benne... Aztán egyszer csak jön valaki, aki hoz magával egy érzés, egy érzelemcsokrot és bumm felülír mindent, amit előtte gondoltál a világról, az életedről, az emberekről, családodról és legfőképpen magadról és a tetteidről. Mindössze azért, mert megérzed az őszinte szeretetét, ami tényleg a szívéből jön, szinte teljesen idegen vagy neki, mégis megnyílik előttted, bizalommal, szeretettel fordul feléd, pedig ő az az ember, aki bezárkózhatna, sőt azt is állítja magáról, hogy ő egy bezárkózó, visszahúzódó ember, de mégis kitárulkozik előtted és önmagát adja. Találsz egy olyan embert, aki illik hozzád, szinte zükörképed belsőleg, az elethez való hozzáállásával.
Közben bizonyos információk miatt arra jössz rá, hogy olyan emberbe rúgtál bele egész életedben, aki nem tehet róla, hogy olyan lett amilyen, mert részben tehetetlen a sorsát illetően, ebből kifolyólag mások tették olyanná amilyenné vált... Ahelyett, hogy erősítették volna, feledzették volna az élethez, mindentől óvták, védték, aztán majd ha ez a védelem meg fog szűnni ott lesz a pofáraesés, amikor egyedül kell majd a mások által az élete köré épített várfalat újraépíteni.
